Élet túlsúllyal: önbizalomhiány, önértékelési zavar, szégyen

„Tizenévesen én voltam a legjobb csaj, és ez a húszas éveimben is így volt. Egészen addig, amíg nem született meg az első, majd a második gyermekem. Sokáig szoptattam őket, és amikor már azt hittem, vége ennek a korszaknak, várandós lettem a harmadikkal" - meséli Zita, az új szomszédaink egyike. Nem véletlenül nekem, négy gyerekkel mondhatom, hogy ugyanabban a csónakban evezünk, vagy legalábbis egy nagyon hasonlóban.

Zita a várandósság alatt is érezte, hogy valami nem komfortos, de az orvosa azt mondta, ilyenkor senkinek semmi nem az, és azt is vegye figyelembe, hogy kicsit azért ki is merült már a szervezete, ráadásul ahogy senki, ő sem lesz már fiatalabb... Ezzel egyelőre a téma le is volt zárva, megszületett Johanna, nagy volt a boldogság, ugyanúgy szoptatta, mint a két nagyobbat korábban, és továbbra is érezte, hogy valami nem oké. De megnyugtatta magát, hogy kimerült, öregszik és a szoptatás amúgy is ezzel jár, szedni kell a vitaminokat meg a vasat, és majd egyszer, valamikor jobb lesz.

Nem lett, sőt, sokkal rosszabb lett, már nem csak rosszul érezte magát, a hőhullámok mellett a haja is hullani kezdett, de a háziorvos szerint türelmesnek kell lennie, a szoptatás alatt mindenkinek hullik a haja, hiszen a gyermek táplálékát a szervezete az ő tartalékaiból állítja elő, ráadásul még mindig nem menstruál, szóval aggodalmaskodás helyett szedje a vitaminokat, magasabb dózisban, és ha majd abbahagyja a szoptatást, meglátja, minden a régi lesz.

Forrás: she.hu

Nem lett.

Húsz kiló súlyfeleslege volt, a hajkoronájából csak pár hínárcsomó maradt, a bőre fakó volt, sápadt és rettenetesen száraz, a szemei alatt hatalmas barna karikák jelentek meg, a menstruációja visszatért, de arról inkább nem is akart beszélni...  

Kipróbálta az ilyen-olyan diétás módszereket, de alig pár dekát fogyott. Visszatért a futáshoz, de mintha semmi nem történt volna. Edzőterembe járt, na az legalább a bicepszén és a vállán meglátszott. De a hasán egyáltalán nem. Megint orvoshoz fordult, vizsgálat vizsgálatot követett, és kiderült, hogy a hormonháztartása romokban van. Kéne szednie ezt, meg azt. Úgyhogy beszedte ezt, azt, meg amazt is, de érdemi változás nem történt. A vashiány az erős menstruáció miatt egyre nagyobb lett, de legalább a hasa nem nőtt tovább.

Gyűlölte és szégyellte magát. Családi ünnepekkor mindenki azzal volt elfoglalva, hogy össze kéne kapnia magát, mert olyan szép nő volt, most meg kövér, és ha meghízni tudott, akkor most már jó lenne, ha erőt venne magán és megmutatná, hogy a fogyás is megy neki. Persze csak, ha akar, ha kedve van, nem erőltetnek semmit, „de az én fiam nem szereti a kövér nőket" - mondta az anyósa. Hála az égnek szereti, legalábbis Zitát egészen biztosan, de nem is ez a lényeg, hanem az érzés, és a rokonság érzéketlensége, amivel a problémához álltak és állnak, hiába mondja el, mi a helyzet, és hogy ő mindent megtesz, de...

A végén már a barátaival sem mert találkozni, kerülte a bulikat, találkozókat, nem ment se színházba, se moziba, se buliba velük, mert nem akarta a szánakozó arcukat látni, és azt hallgatni a csajoktól, hogy „meg tudod csinálni, emlékezz, mindig is te voltál köztünk a legjobb nő!"

Bezárkózott, magányos volt és azt érezte, már a férjére sem számíthat. Hogy ez igaz volt-e vagy sem, nehéz külső szemlélőként megítélni, ha a saját érzéseimre hagyatkozok, mint hasonló dolgokon átment nő, feleség, anya, azt mondanám, hogy ha így is érezte, a saját férjemből kiindulva, aki mindig minden fogyási próbálkozásomat támogatta és segítette, valószínűleg nem volt igaz. Zita férjét csak felületesen ismerem, de látszólag szereti őt és a szinte már felnőtt gyerekeiket is, ugyanakkor sokszor teljesen másképp éli meg az ember azt, ami vele történik, mint ahogy az valójában van. Ha nagyon el vagyunk keseredve, mindannyian rosszabbnak érezzük a helyzetünket, mint amilyen, viszont senki megélését elvitatni nem lehet és nem is szabad.

Szóval magányos volt, elkeseredett, ráadásul a karrierje sem látszott épülni, az önbizalomhiány, amit a külső változások okoztak nála, teljesen elhatalmasodott rajta, így akármilyen jó ötlet jutott eszébe, hallgatott. Ő volt az értekezleteken a Kuka, aki sosem szólt egy szót sem. A főnöke lustasággal vádolta meg, a kollégái azt mondták, mindig mindenből kihúzza magát, miközben ő meg azt érezte, hogy neki mindig a feladatok legalja jut, nyilván azért, mert gyűlölik, amiért ilyen kövér, ráadásul három gyereke van, ami a multinál, ahol dolgozott, szinte szitokszónak számított. „Tudod, a háromgyerekes" - mondták rá, és ő fejben hozzátette, hogy „a háromgyerekes, kövér nő"...

Felmondott. Új helyre ment dolgozni, de már a próbaidő alatt eljött a munkahelyéről, nem bírta a nyomást, ezt mondta, de valójában kirekesztve érezte magát. Hogy ez csak egy érzés volt, vagy a valóság, sosem tudjuk meg, de ahogy mondtam, eléggé eltorzul a valóság, ha elkeseredik az ember.

A helyi bölcsődében helyezkedett el bölcsődetitkárként, és bár nem keresett sokat, a gyerekek és a szülők között magára talált. Hirtelen rengeteg sorstársa lett az anyák között, fiatalabbak, téjékozottabbak, remek ötletekkel és módszerekkel. Nem érezte magát kevesebbnek, sőt, időnként tőle kértek tanácsot az anyukák, hiszen neki három gyereke van, mondja már meg, hogy csinálta ezt meg azt. Szépen lassan újra a régi Zita lett, és ha 20 kilót nem is, de 10-et sikerült is lefogynia az anyatársakkal közösen.

Happy end? Az. Ugyanakkor Zita története arra is rámutat, mennyire eltorzult értékrend szerint élünk, milyen érzéketlenek tudunk lenni a saját családtagjainkkal, barátainkkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel szemben. Gyorsan ítélkezünk, információk nélkül, vagy éppen felületes tudásra alapozva, amivel nemcsak megnehezítjük a másik ember életét, de talán el is lehetetlenítjük őt. Bagatellizálunk, elutasítunk, nyers véleményt formálunk és vágunk a másik arcába. Addig, amíg nem történik valami... Velünk.

Nagyon átérzem Zita történetét, mert az ő érzései közül jó párat magam is átéltem. Szerencsés vagyok, mert támogató családi, baráti közegben élek, és a mindenkori munkatársaimtól sem kaptam soha megjegyzést, legfeljebb olyat, hogy „de jól nézel ki, fogytál?", amit persze lehet így is, meg úgy is érteni, én mindig inkább „így" értettem, és azt gondolom, én értettem jól. De még ennek ellenére is küzdöttem az érzéssel, hogy „de hát annyira szép voltam és annyira csinos, és mit tegyek, és ki sem merek így menni az utcára..." Aztán kimentem, és rájöttem, hogy mindenki magasról tesz a súlyomra, aki meg nem, arra én teszek magasról.

MInt arra a pasasra, aki a minap azt mondta nekem az egyik szupermarketben, hogy „úristen, de undorító vagy ezzel a hassal". No, ő sem a herceg volt a fehér lovon, de sebaj! Hiszen, ahogy a mondás tartja: „A szépség felszíni dolog, ám a rondaság csontig hatol."